Fűfejű barátaink

Nem nagyon készítettem nyári évszakasztalt, egyrészt azért, mert elutazunk, másrészt valahogy nem voltam olyan lélekállapotban, hogy elkezdjek méhkast készíteni, vagy pipacs-babákat. Ilyenkor a feszültség rányomja a bélyegét az elkészült művekre, és azt nem akartam.
A terasz tavasz óta amúgy is egyfajta évszak-asztal, rengeteget ültettünk a lányokkal, és a virágok napról napra szebbek és nagyobbak. Lehet növekedés közben figyelni őket, meglesni rajtuk a pillangókat, bogarakat. Szélforgókat szúrni a virágok közé, tündérházat rejteni az ágyásba.
Apró fűmanót azért készítettünk a szobába..egyrészt gátlástalanul drágának tartom a boltit, másrészt tök jól újra lehet hasznosítani a lyukas harisnyákat, fűmagot. Kell először egy kisebb gömböt készíteni- úgy, hogy a harisnyába virágföldet tömsz. Ez az orr. Ha kész, erős cérnával körbetekerni, majd kitömni a fejet. Mielőtt bekötöd a fejet, a tetejére szórod a fűmagot, óvatosan, hogy az arc ne legyen magos. Majd locsolni és locsolni és locsolni. A mieink szép gugli szemeket kaptak, mert a bolti ilyen volt és ilyet akartak a lányok, de lehet "szelídebb" (és szebb) verziót is készíteni pl. termésből.

Zappe és az indiánok

Hetek óta az agyam egyik poros polcán üldögél Zappe Gábor cikke a telhetetlen, lusta anyukákról, akik antiszociális kisköcsögjeikkel gyarapítják a társadalmat. A játszóterező anyuka, aki egyébként külön fogalom, kissé szíven ütött. (ahogy a blogokba belenéztem, nem csak engem).
Női emancipáció ide-oda, a nők tömeges munkába állásának ténye alapvetően megváltoztatta mind a párkapcsolatot, mind a női szerepeket. Nem lehet a 21. században már ősi, törzsi szokások szerint élni..mégis..
Napok óta a fülemben cseng egy indián barátom mondata..az ő filozófiájuknak szerves része volt, hogy a nők boldogok legyenek, elégedettek, szabadok, és a férfi alapvető feladata volt ennek megteremtése. Felismerték, hogy egy szabad és lelkileg egészséges társadalomhoz családi biztonság kell, és ezt a női erő teremti meg. Stabil, egészséges gyerekek, aki természetes közegben, otthon nevelődnek, biztonságban, szeretetben. Ők alapozzák meg a jövőt. Ha egy nőt akaratán kívül olyan szerepbe kényszerítenek és olyan elvárásokat támasztanak vele szemben, melyek ellentétesek női természetével, illetve nem becsülik, értékelik, amit a családért tesz, a nő fásult és depressziós lesz, szerepét értéktelennek érzi, és ez hosszú távon káros hatással van mind a gyerekre, mind a közösségre nézve. Az alap tehát a család, a teremtő a nő..a férfi erejével és technikai tudásával segíti a közösséget, támogatja a nőt. A családot érintő legfontosabb döntéseket a nő hozza, ő képviseli a család spirituális és érzelmi pólusát. A gyerekek kirepülése után kerül a nő egyfajta segítő-spirituális szerepbe, és a közösségen belül másfajta tanácsadói-segítői munkát lát el.
Az indiánok óta sok minden változott, sok dolog előnyére, sok dolog viszont sajnos elbillent egy elég beteg irányba. Civilizálatlan-e ez a fajta gondolkodás, mely egy közösség szellemi egészségét fontosabbnak tartja, mint anyagi-materiális előmenetelét?
Zappe Gábor vajon pár hónaposan jól érezte magát a bölcsődében, cumisüvegből tápszert szopogatva, megfosztva az első és legalapvetőbb bizalmi és szeretetkapcsolatától? Vagy nem járt bölcsődébe, de akkor ő is antiszociális kisköcsöggé vált?
Egy biztos..nem érzem magam menthetetlenül idiótának, mert elhúztam az indiánokhoz tanulni. Dolgozni is elhúzok majd...ha megalapoztam mindkét gyerekem teljes élethez szükséges alapvető képességeit.

Macik

Hm...egyszer már volt részem abban, hogy átszerkesztette magát a blog..ma, amikor megnyitottam, az egész oldal macis volt, a szöveg olvashatatlan..azon gondolkodom, valaki kitudakolta a jelszavamat és viccelődik, vagy épp a szülinapomra akar így meglepetést szerezni- bár akkor is elég hülye ötletnek tartom..
Aranyosak voltak a macik, meg minden, de át kellett szerkesztenem az egész sablont, mert a régit nem tudom visszaállítani..
Szóval, ha lehet, és közölnivalója van valakinek velem, inkább szavakkal tegye meg, hagyja békén a blogot..köszönöm!

Farkasok fia

Azt hiszem, szeretnék egy ilyen anya lenni, aki felmászva a magas hegyre a fiával, ezt tudja átadni, így..

:))

-Abigél, mit mond a kutya?
-Vau,vau..
-Ügyes vagy! Mit mond a cica?
-Miaú, miaú..
-Hát az egérke?
-Egéééééééér, egéééééééér..
-(hihihihahaha)..és a tehén?
-Boci,boci tarka...

(Anna és Anya fél órán át fetreng a földön a röhögéstől..a legviccesebb viszont az arckifejezés volt, AHOGYAN mondta..sajnos, azt nem tudom közkinccsé tenni:))))

Kutyaharapást szőrével

A héten meglehetősen nehéz időszakban voltunk, én és a lányok.
Nem igazán tudtam, hogy lépjek át mindezen, elkezdtem ezen is azon is gondolkodni.
Amikor elharapóznak, szétfolynak, tombolnak az érzelmek, az egyszerre tűz és víz. Víz, mert megállíthatatlanul hömpölyög (ezért képviseli az érzelmi pólust pl. a vizes festés), tűz, mert emészt. A víz viszont eloltja a tüzet-okoskodtam magamban, és segít a felszabaduló érzelmeket egy lágyabb irányba terelni.
Oké, akkor menjünk vízpartra- gondoltam, és így is tettünk..
S láss csodát, fél óra biciklizés után egy erdei patakban fürödve lenyugodtak a kedélyek, elszálltak a démonok, mi pedig ott maradtunk vizes cipőben, sárosan a patak partján és vigyorogtunk.

"Észérvek"

Kezd rámtörni a pánik (azaz inkább letargikus hangulat, gyászreakció) azzal kapcsolatosan, hogy nemsokára haza fogunk utazni. Mielőtt még megkérdeznétek, igen, jól megalapozott döntés volt, de azért fáj a szívem valahol- itt marad egy része örökké. Eddig legfőképpen azokat az okokat szedtük össze, hogy miért utazzunk haza.

Ma elkezdtem azon töprengeni, hányféle indokot tudok arra vonatkozóan, hogy NE utazzunk el..

1. Több, mint 3 év alatt egyszer sem sikerült kolibrit fényképeznem, holott etetőnk is van, és szépen járnak is rá a kis madárkák. Ugyan többször majd' a nyakamat törtem, míg berohantam a gépemért, amikor megláttam, hogy ott függeszkedik kis testével az etetőn, mégsem sikerült használható, esztétikus, éles, szóval sok szempontból kielégítő képet készítenem..Most tutira megyek, vettem kolibrinektárt, és ma rászerelem a tripodra a gépet, rácsavarom a nagy objektívet és várok..
Viszont ha július végéig nem sikerül lefotóznom a madárkát, maradnom kell még egy kicsit..

2. Most kezdődik a pow wow-időszak..lenyűgöző az indiántánc, a dobkör..Nem hiszem, hogy különösebb hasznunk lenne abból, hogy emlékezzünk előző életeinkre (különben nem felejtettünk volna annyit), de abban szinte biztos vagyok, hogy valaha közöm volt az indiánokhoz. Akkor viszont gyarló emberi agyammal emlékezni szeretnék, együtt élni egy kicsit ezzel a tudással..na jó, azzal is megelégszem, ha még jópár pow wow- összejövetelen részt vehetek.
Ugye, maradnom kell még egy kicsit? Csak egy-két hónap, amíg minden rezervátum és közösség eltáncolja a táncait..

3.Elkezdtek kivirulni az erdők, ahová járni szoktunk. Megteltek ismerős illatokkal, növényekkel, kibújtak rejtekükből az állatok. Annának olyan természetes, hogy naponta látunk mókust, kacsát, rengetegszer őzet, szarvast, ritkán mosómacikat..de Abigél kimarad ebből, ő csak 2 és fél évig élvezhette a szabad, szinte érintetlen természet csodáit. Ugye, maradjunk még? Csak miatta...

4. Ugyan ha hazatérünk, drasztikus megtorlást tervezek, és lesből rátámadok majd a játszótéri szemetelőkre, hintahúzogatókra..de itt élvezem a kulturált pihenés minden előnyét, a tiszta és szép játszótereket, hosszú bicikliutakat..és ha hozzávesszük, hogy felszedtem pár kilót, egy hónap biciklizés nem elég mindarra, hogy ezeket a kilókat leadjam- tehát, maradnék még pár hónapocskát...

5. Szeptemberben jönnek a lenape indiánok a Conner Prairie-re..belátható, hogy ezt nem hagyhatom ki..

6. És mondjak még fájóbbat? Vicc nélkül? Az EMBEREK, akiket is megismertem és megszerettem..Nem, nincsenek sokan, valójában nagyon kevesen vannak, de mindenki egy külön kis világ- a saját személyiségével dúsította az ittlétünket, még ha ritkán találkoztunk, akkor is.. No és miért, miért van az, hogy egyes emberekkel akkor kezdünk igazán egymásra találni, amikor menni kell? Ebben a harmadik évben alakultak igazán kapcsolatok, sőt, tavasz óta találkoztam két olyan emberrel, akik olyan gazdag belső világgal rendelkeznek, hogy nagyon fáj itthagynom őket, hiszen olyan keveset láttam még belőle..

No. De. Önsajnálatnak itt vége szakad, bármennyire kellemes is fürödni a vizében. Nem minden döntés egyértelmű és attól, hogy egy oldalra állunk, még nem biztos, hogy azzal automatikusan elvetjük a másikat. Jó volt itt. Úgy fogok elköszönni, mint az indiánok. LAH-pee k-NOWL-wich, ami annyit tesz, "bízom abban, hogy még látjuk egymást"..
Az indiánoknak ugyanis nincs szavuk a búcsúra, mert úgy tartják, túl végleges.
Bízom abban, hogy látjuk még egymást, Ámerika.

huhhhhhhhhhhhhhhhhh

"Két varázsszó van, ami megadja,hogy miként lép kapcsolatba a gyermek a környezetével. Ez a két szó: utánzás és példa. A nagy görög filozófus, Arisztotelész, az embert nevezte minden állat közül a legutánzóbbnak, egyik életkorra sem igazabb ez, mint a gyermekkor fogváltás előtti időszakára. Ami a fizikai környezetben végbemegy, azt utánozza a gyerek, és az utánzás során nyerik el fizikai szerveik maradandó formáikat. A fizikai környezetet itt a lehető legtágabb értelemben kell gondolnunk. Nem csak az tartozik hozzá, ami materiálisan végbemegy a gyerek körül, hanem minden, ami a gyerek környezetében lejátszódik, amit érzékszerveivel érzékelni képes, ami a fizikai térből szellemi erőire hatni tud, hozzátartozik minden olyan morális vagy immorális, bölcs vagy ostoba cselekedet, amit a gyerek láthat.

A gyerekre nem erkölcsi szólamok, vagy értelmes oktatás hat, hanem az, amit a felnőttek környezetében a szeme láttára tesznek."

(Rudolf Steiner-Gyermeknevelés)

Vannak bizonyos mondatok, könyvek, melyeket újra és újra át kell olvasni. Vannak bizonyos passzusok, melyek mindig más és más jelentéssel bírnak, attól függően, hogy épp milyen fejlődési fázisban vagy szituációban vagyunk.
Nekem most kellett ez a mondat, mert úgy éreztem, az egyre növekvő fáradtság miatt kicsúsznak a kezem közül a dolgok. A gyerekek veszekednek, marakodnak, hisztisek, Abigél virágot dug az orrába, egymás fülébe üvöltenek, ez sem jó, az sem jó, csak az jó, ha nonstop foglalkozom velük, magukra maradván pillanatok alatt a feje tetejére áll a világ, és vad veszekedés kezdődik..
Persze korántsem vagyok még a harmadik hét végén, és esély sincs arra, hogy akár öt percre is kifújjam magam- egyedül..vagy feltöltődjek bárhogyan is.
De nem árt realizálnom magamban, hogy fáradt vagyok- és bármennyire is tartom magam, a feszültség, kimerültség ott van a levegőben, átragad a gyerekekre, és ők mindazt megjelenítik most a viselkedésükkel, amit én érzek. Az sem jobb, ha kitombolom magam, mert ahelyett, hogy elillanna a démon, csak egyre fenyegetőbb méreteket ölt.
Nem jó viszont, ha úgy teszek, mintha nem lennék fáradt, és ezres fordulatszámon pörgök-holott nincs esély pihenésre. Meg kell tanulnom várni, kimondani, mi a bajom és elfogadni. Meg kell tanulni bizonyos dolgokra nemet mondani. Hogy ettől könnyebb lesz-e, nem tudom, mindenesetre most jobb- mert félresöpörtem valamit, ami elhomályosította a szememet.

És még egy dolog, amitől jobban érzem magam.

Nyári könyvolvasó program

Mivel gyalog megközelíthető távolságban található a könyvtár -de főleg azért, mert szeretünk sokat olvasni-, gyakran járunk ide.
Múlt héten kezdődött el a Summer Reading Program, amelynek lényege, hogy minden tíz elolvasott könyv után választható egy apró ajándék- így próbál a könyvtár minél több könyvbarátot toborozni.
Bevallom, az ajándék miatt hezitáltam, mert nem akartam, hogy külső motiváció miatt olvassunk, darabszámra könyveket..de aztán belegondoltam, hogy mennyi könyvet dolgozunk fel, hogy heti kétszer járunk ide, és minden alkalommal, ha erre biciklizünk, úgy kell megfékezni a gyerekeket, hogy ne vegyünk már ki több könyvet (60!! darab a limit), tehát a motiváció abszolút belső..és az ajándék könyv..oké- gondoltam némi gondolkodás után- vágjunk bele....
Sikerült jobbnál jobb meséket leemelni a polcról.
Ha már lúd, legyen kövér, megosztom Veletek is az arra érdemeseket..

Napi

Egy indián kislány álomszerű-mesés története, már a művészi illusztrációk miatt is érdemes átnézni a könyvet. A történet bemutatkozással kezdődik, Napi elmeséli, hogy ő egy szegény sorból származó mazateca kislány,aki egy kis faluban él. Nincs semmi szánalomkeltő a szegénységben, semmi megindító, egyszerűen tényként közli velünk. Mesél a hatalmas pachota fáról, amely alá hűsölni ülnek, a nagypapa meséjéről, a darvakról, amelyek ellepik sötétedéskor a fát. Mesél a délután színeiről, mely vörös néha, mint a tűz, amelyen tortillát sütnek, néha lilába öltözik, mint a ruháikra hímezett virágok és madarak, néhol zöld, mint a folyó mélye. Az élet apró örömeiről, az álmokról, a szépségről, a madarakról..
Mélyen megindító ez a történet, mert csupa olyan értéket tár elénk, ami karnyújtásnyira ott van mindannyiónktól, mégis valahogyan olyan nehéz észrevenni, meglátni, átélni.
Őszintén remélem, hogy nem csak a gyerekek képesek erre...
... hogy a nélkülözés ellenére mi is figyelünk még a délután színeire, a fákra, az álmainkra.
...hogy az álmaink csupa lepkeszárnyú csodák, amelyekhez nem pénz kell, csak szárnyak, hangulatok, színek és fények.
...hogy az életet teljesnek látjuk akkor is, ha egész életünkben "csak" egy fa alatt üldögélünk és a délután színeire figyelünk.
..hogy a repüléshez nem kell más, mint a saját belső szabadságunk.

Azon gondolkodom..

..mi történik most. Egyik nap totál átszerkesztette magát a blog, más volt a betűméret, más a tördelés.. ma dupla fejléc jelent meg..nem értem..
Magát írja a blog, más írja a blogot, vagy az én fejemben történik valami??
Érdekes..legfőképp azért, mert nem tudom, miért.

Csillogó napokra

Nem vagyok egy alufóliabarát ember, mert egészségtelen, szemetet gyárt, és alapvetően szerintem kihagyható a háztartásból.
3 éves ittlét alatt egy tekercs alufólia fogyott el nálunk, szerintem főként akkor, amikor anyukámék itt voltak. Aztán megvettem a másodikat. Nemsokára pakolunk, tehát igyekszem felélni a dolgainkat.
Másrészt régóta érdekel, hogyan lehet újrahasznosítani háztartási szemetet, csomagolóanyagot, bármit. Akaratlanul is Picasso jut eszembe, aki szeméttelepeken guberált, és az ott talált tárgyakból készített igencsak érdekes dolgokat. Persze magamat nem tudom hozzá hasonlítani, már csak ezért sem..
De az ötlet mégiscsak furdal- szemétből, hulladékból művészit kreálni-hogyan.
Ragyogóan fényes nap volt, elővettük az összes csillogó művészkellékünket is- csillogó ragasztó, csillámpor, stb.
Anna természetesen az alufóliára is királylányt festett, és ezen a ragyogó felületen valóban előkelő- Abigélé újra csillagos ég lett.
A színélmény és most a fényélmény után ismét ragyogó tapasztalat volt látni a két gyerek különbözőségét- leképezve, alkotásban.

Isten hozott, Annamária!

Tegnap megszületett Attiláék kicsi Annamarija.
Nem tudom, mekkora (valahol írták a paramétereket), de számomra nem is fontosak a számok: gyönyörű, egészséges, csillagszemű kisember. Ma bevitt Attila a kórházba, és megcsodáltam, mindig megható egy új emberkét látni, aki hosszú útjáról érkezett közénk.

Tegnap mi vigyáztunk kis-nagy testvérére, Bencére. A lányok kiélték összes anyai ösztönüket, egész nap óvták, vigyázták lépteit.
Nagyon megható volt, amikor Anna lefeküdt és kérte a Jóistent, hogy segítsen Annamarinak világra jönni..
Sokszor gondolok arra, vajon milyen emléknyomokban vannak meg bennük a saját születésük körülményei, élményei..de nagyon sok félmondat, viselkedési attitűd vezethető vissza arra a pár órára, ez biztos.

..és már meg is van a becenév, Abigél ugyanis rossz néven vette a névválasztást, és önkényesen elkeresztelte Annamarit Abimarira..:o)

Hogyan lehet két testvér ENNYIRE különböző??

Most nem írok túlságosan meglepő dolgokról..akinek több gyereke van, biztosan mosolyog majd rajtam, de én még minden nap rácsodálkozom arra, hogy mennyire különböző is tud lenni két emberke, akiket ugyanabba a fészekbe pottyantott a gólya.
Valóban igaz, hogy anyaként külön világokat kapunk minden gyerekkel- más-más feladatokat hoznak magukkal útravalónak. Gyakran azt érzem, nem is én nevelek, hanem ők engem, minden szituációval, konfliktussal, szokással metszenek valamit rajtam. (van is nyesegetnivaló rendesen:o))

Ma történt egy s más dolog, és újra rádöbbentem arra, hogy tűz és víz találkozásáról van szó..Hadd említsek pár különbséget..

Anna-babakorában nyugtalanabb volt, izgőmozgó, keveset aludt, sokszor ébredt. Ma (leszámítva önálló, céltudatos természetéből adódó "hisztijeit") nyugodt, elmélyült alkat, képes órákig egy rajz-project felett ülni, tervezni, színezni, elképzelni, megvalósítani, vagy egyszerűen csak mesélni könyvből.

Abigélt babakorában az ülő Buddhához hasonlítottam, maga volt a megtestesült nyugalom. Sokat és jól aludt, nyugodtan nézelődött. Ma másodpercek leforgása alatt fordítja fel a házat, szökik ki a boltból, rohan el, bújik el hipermarketben egy ruhakupac alá nevetgélve..

..és itt meg kell jegyeznem valamit. SOHA nem "rosszaságból ", dacból, hisztiből, ellenállásból fakadnak a bosszantó dolgai. Egyszerűen le KELL rántani ötvenedik alkalommal is a CD-állványt, holott tudja, hogy dühít, azt is, hogy fájni fog a feje, ha rajta koppan. De látom az örömöt az arcán, a felfedezés örömét, ahogyan nézi, hogy zuhan a polc, szakad, hersen a papír (többnyire az én kedvenc könyveim lapjai), nyikorog a letépett polc, csattan a kosár, zizeg a játékról letépett akármicsoda a kezében, csillan meg a kiöntött méz a konyhapadlón, virít a festék a falon, csörren a bevásárlókocsi, majd borul dominóként vele együtt a padlóra, pattan, repül egymás után a könyvtári polcokról a könyv..Egyik kedvenc játéka a gyerekzár kipiszkálása a konnektorból- mindig sikerül neki kiszedni..Amolyan Heuréka-öröm van az arcán, a kutatók, felfedezők boldogsága- nekem pedig, miután kitomboltam a dühömet, nincs szívem haragudni..mert nem is lehet mire..

Szájba vevés, lenyelés, orrbadugás téren Anna mintha nem is lett volna baba..(leszámítva egy sztorit, akkor már 4 éves volt, majd később írok róla)

Kis lista, miket evett meg Abigél:
Miután elpakoltunk minden apró, szájba vehető játékot, (de azért, hogy ne kísértse ez a dolog sem, kézből, ha mellette voltam, engedtem, hogy pl. játsszon üveggolyókkal, gyöngyökkel) valahogyan mégis talált egy s mást a földön..evett már nejlondarabot kukászacskóról leszakítva..talált pókot, katicát és svábbogarat a sarokban-holott mi soha nem..ezeket is megkóstolta- nyilván a vegetáriánus étrend elleni tiltakozását fejezte ki ily módon. Evett papírt Anna rajzából leszakítva, egy zöld origami papírtól majdnem meg is fulladt. Ájult már el a félelemtől, mert zöld levelet kóstolgatott a fáról- utána én is majdnem elájultam, pedig nem lett volna túl jó ötlet.

...de a testnyílásokat eddig megúsztuk. Ugyan Anna egyszer kedvesen megkérdezte tőlem, vajon beleduhatná-e a nunijába a hajcsatomat- mire én a lehető leghatározottabban megfosztottam őt eme élménytől..
Ma viszont virágot szedtünk, és hazafelé úton Abigél bedugott két szál virágot magasan az orrába. Mikor megérkeztünk, Anna szaladt pisilni, szomjas, éhes volt, a konyhába mentem rögtön, de valahogy feltűnt, mi lelte a gyerekemet, aki hazaértekor mindig tornádóként söpri végig a lakást..az, hogy nem igazán kapott levegőt...
Mikor ránéztem, elsírta magát, mert TUDTA, hogy olyat tett újra, amit nem szabad, de egyszerűen nem bírt magán uralkodni, ezt az élményt is ki kellett próbálnia.

..és most jön a hosszú hála annak, aki feltalálta az orrszívó porszívót, mert némi bűvészkedés, kéz-láblefogás, orrporszívózás után sikerült kitakarítani az orrát a felkerült virágoktól.

Rendkívül nagyra becsülöm a felfedezőket..az újítókat..(ja, említettem már, hogy Abigél Vízöntő, Vízöntő aszcendenssel?)
DE MÉG SOHA, SENKI NEM ÍRT ÉLETRAJZOT AZ ANYUKÁIKRÓL..hogy is élték túl a kisgyermekes éveket..

Annaszáj

Ma megnéztük Abigél születését házi felvételen. A születése meglehetősen körülményes volt, 9 nappal a világra jövetel előtt megrepedt a burok. Aznap voltak fájások, nálunk járt/maradt a bába, aki segített az otthonszülésben.
A "valódi" szülést megelőző felvétel ezen a napon indult.
Egyik percben szülőkád, vajúdás, másik percben leáll minden, palacsintasütés.

Anna nézi, nézi, majd megszólal:
"Te most leeszed Abigél fejét a palacsintával? Miért nem tudsz vigyázni rá, hogy össze ne koszold?"

..kis gondolkodás után ráébredés..persze, mert azt hiszi, ami lecsúszik a torkomon, és a hasamban landol, az automatikusan a babára esik.

Szülés. Újabb megjegyzés:

"Jó dolog ez a szülés. Mondjuk sikítanak rendesen az anyukák közben. De azért örülsz."

Realista mesék

Van egy "meseszékünk". Aki ráül, mesélnie kell valamit.
Anna tegnapi meséje:

"Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy király. Volt három lánya és egy fia. A három lány szép volt és lusta, a fiú csúnya és szorgos.Ő végzett minden házimunkát, mosott, főzött, takarított. El is ment a fiú szerencsét próbálni, és addig ment, míg feleséget nem talált magának. Aztán a királylány dolgozott. De a fiú kedves volt és segített neki."

Abigél meséje:

"Volt egyszer egy asszony, elment Lengyelországba. Mosott, főzött, takarított. Itt a vége, boldogan élt."

Textúrák

Újabban elkezdtünk a lányokkal kísérletezni, milyen textúrát lehet elérni, ha sima poszterfestékhez különböző anyagokat adunk.
A só és a festék keveréke egészen egyedi, smirglis, érdes hatású. A színeket nem lehet olyan jól keverni, inkább darabosabban lehet felvinni a lapra. Később ez szerintem nagyon sok lehetőséget rejt magában, Anna királylánya is érdekes, különleges lett tőle- Abigél nem szeretett vele dolgozni, az ő életkorához inkább a folyós, maszatolós dolgok illenek, de taktilis tapasztalatnak nem volt rossz.

A liszt-víz-festék egy krémes, lágy, folyós anyag, ujjfestésre is nagyon jó- puha, kellemes tapintású. Papíron kissé matt hatást kelt, álomszerű, sejtelmes, világos festményeket készíthetünk vele.

Mi földön, nagy csomagolópapíron festettünk, nagy ecsettel, a három alapszínnel. Nagy felületen merészebben lehet kísérletezni, nagyobb a tér, részt vesz benne az egész test.
Remélem, ti is kipróbáljátok, a szomszéd kutyájának nagyon tetszett :o)!
(viccelek, a lányok imádták, és én is! De a kutya is kíváncsian figyelte, mi zajlik a szomszédban)

Játszóterek

Hát, ez nem lesz egy népszerű bejegyzés, de kikívánkozik..

Ma maratoni játszóteres napot tartottunk. Nem volt ez előre eltervezve, így alakult. Délelőtt Abi kismotorral, Anna és én biciklivel vágtunk neki, délután pedig bepakoltam a gyerekeket a bicikli utánfutójába és elkerekeztem egy távoli játszóra velük.
Mindig lenyűgöznek az amerikai játszóterek. Kulturáltak, tiszták, van WC,jobb helyeken pelenkázó, ivókút, legalább 3-4 kuka. Senki sem dob mellé semmit. Senki sem hányja, kakilja össze a WC-t, le is húzza maga után. Senki sem viszi el a WC-papírt, zsebkendőt. Senki sem lovasítja meg a letámasztott biciklimet. Senki sem tömíti el kövekkel a vízcsapot, nem hord homokot a kézmosóba.

Nyári élményeim Magyarországon:

1.Játszóterek Kazincbarcikán
Betonba!! ágyazott vasszerkezet, leszakított vashinták, letépett hintaláncok. Kutyakakis, szemetes homokozó. Napégette préri, sehol egy fa, sehol sincs lehetőség ivásra, pisilésre. Törött üvegcserepek, elhajigált sörösdobozok, cigarettacsikkek, szotyihéj. Kuka mellé dobott szemét (kuka félig tele, kidőlőfélben)

2. Játszóterek Mátészalkán
Vas helyett szép famászók, lepácolva, pár éve készült. Egyik hinta leszakadva. Sörösdoboz, üvegcserép, szemét a földön. Az ivókút valami szeméttel eldugaszolva, csapja letörve.

3.Játszóterek Veresegyházon
Szép fajátszó, térdig érő gazban, a szemét nem térdig ér, bár van.

4. Játszóterek Budapesten
Van jópár kulturált, és rengeteg siralmas

Az ország szíve felé közeledve ugyan javul a helyzet, de akkor is siralmas.
Néha-néha beleolvasok hírekbe, mire nincs pénz, mennyire kevés a pénz, erre is kellene, arra is, szegény, szegény állam, önkormányzatok..kesergő emberek, panaszkodó anyukák..

..és akkor arra gondolok, vajon mindarra, amink van, miért nem vigyázunk? Miért nem óvjuk, miért nem ápoljuk?? Többségében ugyanis szerintem nem pénzről van szó, hanem hozzáállásról. Nem dobjuk el a csikket, nem engedjük be a kutyát a homokozóba, nem szakítjuk le a hintát, nem a kuka mellé dobjuk a szemetet.
De ha mégis ez történik, simán elmegyünk mellette, és panaszkodunk, hogy "de rettentő, errefelé nincs egyetlen normális játszótér sem"..nem hajolunk le a szemétért, nem szedjük össze. Nem hívunk össze környékbeli anyukákat, nem festjük le közösen a hintát, gabalyítjuk ki a láncot, ganézzuk ki a homokozót, nem teszünk ki táblát, hogy "kérlek, ne szemetelj!"..nem..csendben tűrjük, hogy szenvednek a gyerekeink, várjuk Önkormányzat Bácsit, hogy majd tesz valamit az ügy érdekében..

Olyan jó látni, ahogy a környékbeli parkban összejönnek néha emberek szemetet szedni, komposztálni. Közben lehet közösségi életet élni, beszélgetni is. Programot szervezni együtt, mittudomén..
Miért? Miért? Mi miért nem?

Tudom, naiv vagyok..Jönne nemsoká a válasz, mert itt (Amerikában) "ilyen a hozzáállás", "van pénz/idő erre", "senki sem jönne el, ha meghirdetnénk", "az emberek dolgoznak, nem érnek rá ilyesmire", "úgyis szétrombolják újra"..
"Könnyű nekik, bezzeg..", "Elfelejtetted már a magyar valóságot.."
Ilyenkor szívem szerint egy nagyot sikítanék..hogy ébresztőőőőőőőőőőőőőő!!
Mi öljük meg csírájában a kezdeményezéseket..

(elnézést kérek, ha túl nyílt voltam..biztosan van sok jó kezdeményezés ebben az irányban, és sok kisebb-nagyobb siker is..sajnos, ahol nyáron jártunk, ott nem volt. Bárcsak lenne!!)

Élménykönyvek

Azon gondolkodtam, milyen nagy kár, hogy ez az ötlet csak most jutott az eszembe. Rengeteg élménydús utazáson vagyunk túl, kirándulásokon, melyek nyomot hagytak a gyerekekben, színeket, tudást, élményt kaptak ekkor, ízeket, illatokat, benyomásokat.
Tulajdonképp lehet, hogy ennyi elég is..egyfajta meseszerű emlék-tudás, fel-felderengő emlék.

Texasban volt időnk leülni is néha..eddig rengeteget utaztunk és túráztunk, most volt fix hely, ahol meg is pihenhettünk. Leültünk minden este és csokorba szedtük az aznapi élményeket, és meg is rajzoltuk, egyfajta mesekönyv lett belőle.
Vettünk mindkettőjüknek egy-egy nagy alakú spirálfüzetet, melyben puha, törtfehér lapok vannak. Vastag zsírkrétákat, vastag átlátszó ragasztószalagot.
Amikor megérkeztünk a kirándulásból (ha későn, akkor másnap reggel), újra átfutottuk a napot. Hol jártunk, kinek mi tetszett..
Anna egyedül rajzolta az egész könyvét, egyszer kérte a segítségemet, hogy rajzoljam le a város régi várát neki (aztán kaktuszt, fagyit is kért még erre a lapra tőlem, de ez volt az egyetlen alkalom, hogy "belerondíthattam a művébe"). Egyedül találta ki, mit rajzoljon le- Abigél könyvéhez is nagy részben Ő adta az ihletet. Amikor kész volt a rajz, megírtuk közösen a "mesét" hozzá, és hogy tartósabb legyen, bevontuk a lapot áttetsző ragasztószalaggal.
Abigél könyve kissé másképp alakult, hiszen ő még alig múlt két éves..de Emlékkönyv Neki is dukál..volt úgy, hogy kis kezével utánozni próbálta a "nagyot"- és ő is állatot rajzolt. Volt úgy, hogy az aznapi történethez maga talált ki valami rajzot. Volt, úgy, hogy (ez volt a gyakoribb, mert látta Anna könyvét, és ő is "olyat" akart) én megrajzoltam egy élményt, és ő színezni kezdte- vagy, amit még jobban szerettem, az irkafirkáit igazítottam képpé. Ezt élveztük mindketten a legjobban.

Amikor kész lett a könyv, csináltunk még egy fotókollázst a végére a nyaralás képeiből. Nagyon szeretjük esténként olvasgatni- hiszen rólunk szól!!
Itt láthatóak a texasi beszámolók gyerekszemmel, és itt felnőttszemmel.

Abigél Élménykönyve

Anna Élménykönyve

Ajándékok

Azt már megszoktam, hogy anyukám "háklisnak" tart, a rokonok, ismerősök, barátok pedig "elvontnak". Minden nézőpont kérdése, a magam szemszögéből persze nem látom így..:)

Itt vannak például az ajándékok. Nagyon szeretem az ünnepeket. Születésnap, karácsony, jeles napok- mind-mind fényt hoznak a hétköznapokba, megállásra késztetnek. Mindegyiknek sajátos hangulata, értelme, üzenete van. És persze alkalmat adnak az ajándékozásra.

Szeretek adni és szeretek kapni. Szeretem, ha gondolnak rám, ha kitalálják, minek örülnék ÉN. Szeretem kitalálni, minek örül más. Nem szeretem viszont, amikor az ajándékozás mértéktelenné duzzad. Nem szeretek olyan ajándékot adni, amellyel nem értek egyet, bármennyire is vágyik rá az, akinek adom..(lásd Barbie-baba, robotok, prüntyögők, műanyag csipogók, stb.) Akkor hogy is van ez??? A magam akaratát erőltetem mégis másra? Nagyon úgy tűnik..vagy mégsem? Vagy mégis?

Amerikában elborzasztott az a mértéktelen szeméthegy, amit láttam. Volt példa rá, hogy becsomagolt ajándékot dobtak ki, volt, hogy garage sale-en árultak pár centért karácsonyi ajándékokat. Belefulladunk a magunk által gyártott szemétbe..Nem beszélve arról, hogy a világ másik felén emberek éheznek, nélkülöznek- mi pedig súlyos pénzeket hagyunk ott értelmetlen vacakokért a boltban. Ami tegnap tetszett, azt holnap már egy újabb trendért kidobjuk, és így tovább.

Hogy miért is jutott ez eszembe? Egyrészt a blogos játék miatt, másrészt Anna babája miatt.

Jó, hogy ez a játék kicsit visszahozza az ajándékozás eredeti üzenetét- meg kell sejteni, más minek örülne. Kézzel kell elkészíteni. Ez főleg nem pénzbe kerül, hanem kell hozzá némi ráhangolódás, energia, idő és szeretet. Elmélyülés a másikban. Önmagunkból adunk, hasítunk le ilyenkor- egy kézzel fogható darabot a másik számára, amibe ő is beleteszi önmagát, amikor FOGADJA az ajándékot. Ha igazán ráérzünk, akkor az ajándék nem a szemétben fogja végezni, és nem is árverésen.
Azt hiszem, ezért varrok a gyerekeknek babát. Ezért jelentkeztem erre a játékra.

Ezért fogalmaztam meg magamban ezt a pár sort..hülyeség, tudom, de tegyük a többi elvontságom közé a polcra az ajándékozási kiskátémat..

1. Kérlek, ne költekezz..ha adsz, adj nekem magadból, időt, amit rám fordítasz. Egy jó beszélgetést, egy jó ebédet (és kiélheted vásárlási szenvedélyedet is, szeretem a drága borokat:), egy közös élményt, ami mindkettőnket feltölt (lehet az egy séta, kirándulás, de ha mindenképp költeni akarsz, lehet mozi, színház is )

2. Ha a gyerekeket szeretnéd megajándékozni, ajándékozd meg őket is élménnyel! Egy közös festés, kézzel készített pulóver, kirándulás többet ér bármilyen játéknál..szeretném, ha nem vennél játékot, egy tubus festék hosszú távon több szolgálatot tesz, mint egy ezredik műanyag-baba (ami ismerve engem, rövid távon likvidálva lesz:)

3. Minél többet gondolsz rám szeretettel, annál többet adsz nekem magadból

4. Ha szerető szándékkal mondod meg a véleményed rólam, ami épít és nem a sárba döngöl, azt is megköszönöm

5. Nagy ajándék, ha együtt tudsz nevetni velem- ahelyett, hogy folyton együtt sírnánk és panaszkodnánk valami miatt

6. Külön megköszönöm a szomszédomnak, ha nem kakilja le a kutyája az erkélyünk és a lakásunk előtti zöld füvet, ahol a lányaim mezítláb szaladgálnak. Egy darab süti nem segít a helyzeten. Szedd fel a kakit a kutya után.

7. A legnagyobb ajándék, ha távol levő barátaim nem haragszanak meg amiatt, hogy nem írok mindig/rendszeresen..ha tudják, hogy anélkül is szeretem őket, és gondolok rájuk, hogy naponta árasztanám tele a postaládájukat..cserébe én sem haragszom az időnként eltűnő, majd újra felbukkanókra- mert TUDOM, hogy a kapcsolatunk nem az állandó izzáson múlik, hanem azon, képesek vagyunk-e újra és újra felvenni ott a fonalat, ahol letettük

8. A legszebb ajándék, ha NEM kapok pizsamát, bugyit, melltartót és zoknit, ami anyukám egyik örök szenvedélye, mondván, ezekből sosem elég. DE. ELÉG!!!!!!!! Külön megköszönöm, hogy ha MÉGIS pizsamát kapok, az nem macis, cicás, kutyás, libafos vagy rózsaszínű.

9.A nap legtökéletesebb ajándéka, ha este összegzésként elmondhatom, hogy minden, amit a mai nap tettem, összhangban volt mindazzal, ami "belsőleg lehetséges és külsőleg megvalósítható. " (ez utóbbi idézőjeles passzus talán Thomas Mann tollából való)

10. Végül pedig Márai:
Utolsó lehelletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet és az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.


P.S.
Még jöhet egy jelentkező a felhívásra!!

Játék :)

"Sokan vagyunk kevesen"- mondja az Európa Kiadós bácsi.
Én is jelentkeztem a blogos játékra!!!

Lényege (ha jól értettem:))):
1. bárki játszhat, akinek blogja van
2.az első három (leggyorsabb, legügyesebb? )kommentező saját kezecskémmel készített ajándékot kap
3.ezt az ajándékot egy éven belül fogom elküldeni neki, hogy mikor, az titok (remélem, épp akkor, amikor vacak napja van-és felvidítom)
4.cserébe viszont "előre fizet", azaz neki is ki kell tennie a blogjára ezt a felhívást, hogy további három jelentkezőt boldogítson ajándékaival

Ha jól értem:
1.én csak egy ajándékot fogok kapni- Tollpihétől-
2.postán fogom elküldeni valakiknek az ajándékát
3.csak az jelentkezhet, akinek van blogja (de ezt írtam is:)

Ha jól gondolom:
Ez egy klassz játék!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Kitettem a másik blogra is, de ez nem 3x2 kommentezőt jelent..asszem..

Alább egy új bejegyzés:

In memoriam Abigél baba

Sokféle szempontból maradtunk magunkra. Elment Gábor. Elmentek a többiek. Elment Abigél baba.

A története valójában évekkel ezelőtt kezdődött, még nem is volt gyerekem. Valahol láttam egy Waldorf-babát. Beleszerettem. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, nekem lesz ILYEN babám. Vettem egy picikét, tenyérbe valót. Sárga volt, manósapkás. Évekig hordtam a kabátzsebemben, retikülben, koszos volt, szerintem büdös is.
Aztán megszületett Anna, kimostam, és játszani kezdett vele. De persze ez egy icikepicike baba volt, nem amolyan "pajtibaba". Ma a babaházban kap fontos szerepet, hol alszik a játékágyban, hol lovagol.
Anna első karácsonyára varrtam egy kis angyalka-babát. Szörnyű, ahogy kinéz, de tényleg. Nem láttam előtte könyvben, sehol, hogyan készítik ezeket a babákat. Úgy csináltam meg, ahogyan gondoltam. Babaforma, és kedves is, de hááát..nem egy művészeti alkotás, na. Anna mai napig szereti- és tulajdonképpen ez a lényeg!
Aztán eljött a három éves szülinap- a lányomnak baba KELL!
Ekkor már felkészültem. Rendeltem babakészítő könyvet. Rendeltem egy Waldorfos oldalról gyapjút, cérnát, anyagot.
Valahogy nem volt olyan szabásminta, amilyet én akkor elképzeltem, ezért megint letértem az ösvényről, és csináltam másképp. A lába kicsit görbe lett. De azt hiszem, sikerült elkapnom, azt, AKIT akartam..(így nézett ki új babaként bár a kép nem túl jó, és le is vetkőztették szegényt)
Anna az első perctől fogva imádta. Berasztásodott a haja, koszos volt a keze a sok nyáltól, mert mindig akkor vették szájba, ha valami történt. Rossz, vagy kellemetlen. Aludtak vele sokat, öltöztették, becézték. Volt már félredobva vendégségben Barbie-baba miatt, de egyedül őt lehetett megölelni utána puhán.

Texas. Valamelyik WC, aluljáró, árkád, folyópart, valami. Ahová szokás szerint vinni kellett, mint mindenhova. Sok volt az inger, sok az élmény. Elveszett, és mi még csak azt sem tudjuk, hol.

Azt hittem, Anna zokogni fog. Nem zokogott. Nem kereste.
Nap mint nap megemlíti. Egyszer a ruháját, egyszer hogy mennyit játszott vele. Egyszer, hogy "Abigél baba is olyan puha volt, mint ez a párna". Egyszer hogy nagyon szerette.
Összeszorult a szívem, valami olyasmit mondtam, hogy eltűnt, és hogy én is szerettem, hiszen én keltettem életre.
Anna rámnézett és csak annyit mondott:
"Attól, hogy elveszítettük, még szerethetem tovább. Valahol él."

Megálltam, és azon gondolkoztam, milyen sokkal bölcsebbek a gyerekek, mint mi vagyunk. Sokkal inkább szeretet ez, mint amikor folyton magunk mellett akarunk tudni valakit, aki nyilvánvalóan nem lehet ott.

Egy dologban reménykedem..hogy aki megtalálta, nem csak a koszos, foltos, rasztababát látja benne, csámpás lábbal- hanem azt a babát is, akit Anna annyira szeret. És akkor hazaviszi, és vele alszik majd ő is. Egy darabig.

(a kép épp 2 hete készült)

Frissült a texasi beszámoló

..a másik blogon!

A remeték ideje lejárt!

Ebbe a rózsakeresztes felfogásba újabban nap mint nap belebotlok, biztos van dolgom vele.
Most per pillanat nagggggyon így érzem.
Hétfőn újra hazamegy Gábor Magyarországra 3 hétre. Nem, nem emlékszik senki rosszul, májusban is távol volt 3 hetet.
A habocska a tortán, hogy akkor nem voltunk "annnnyira" magányosak, mert Andiék itt voltak, és 2-3-szor találkoztunk. Beával is hasonlóképp.
A változás annyi, hogy a maroknyi magyar közösséget most elfújta a szél. Andi hazamegy jövő héten a nyárra a gyerekekkel. Beáék végleg hazaköltöztek. Kinga babája elvileg jövő héten fog megszületni. És messze is laknak. Másikkinga szülei pont most jönnek látogatóba. Na fuccs.
Autó nincs, nem vezetek, nem lehet kimozdulni Amerikába autó nélkül SEHOVA. Bicóval meg lehet közelíteni a könyvtárat (ezt gyalog is), játszóteret, boltot, egy parkot, a Conner Prairie-t, ami már lábizomerősítő gyakorlatnak is kitűnő. Na remek.

Eredmény:
Elhatároztam, hogy nem fogok megőrülni. Szakállat fogok növeszteni a három hét alatt. Hosszút. Ellestem a szikh férfiak szakállápolási trükkjeit. Kis bibircsókot is teszek a fejem tetejére a hosszú hajamból. Kiülök a park közepébe meditálni. Ingyenes túlélési tanácsokat fogok osztogatni kezdő kismamáknak. Cserébe bárki elviheti az én gyerekeimet egy órára, ha megígéri, hogy vissza is hozza őket. Bárki. Rajzszakkört tartok mókusoknak. Ha beszélgetni akarok valakivel, kihívom a mentőt, a rendőrséget vagy a tűzoltókat. Vagy gyakran elrontok valamit a lakásban, ingyen kijön a szerelő. Összeszedem a bogarakat a lakás különböző sarkaiból. Futóversenyt rendezek közöttük. Ha valamelyik gyermekem épp dacol vagy hisztizik, gólyaállásban fogom papírzacskóval a fejemen végigénekelni az angol himnuszt. Ha elegem lesz a főzésből, rendelek pizzát, egészségtelent, sajtosat. Vagy elmegyünk a McDonald's-ba. Úgysem voltunk még a 3 év alatt, és juteszembe, oda is lehet jutni bicóval. Majd' elfelejtettem.

Take it easy. Majd sok új kreatív cuccot töltök fel, mert újabban a nyavalygásaim miatt azokat elhanyagoltam.

Hihi. Tegnap este olvasni akartam, és elővettem MAGAMNAK a Tesz-Vesz Várost. A következő postot a pszichiátriáról küldöm majd:o)))

Hogyan lesz a túrógombócból császármorzsa?

Szeretjük a túrógombócot. A diéta miatt viszont nem eszünk tejterméket.
Majd én megreformálom!-gondoltam egy merészet..

Este fél 11, egy csomag tofu, pehelymix, tojás (jó, nem őrölt lenmag.khm..)-összekever. Berak a hűtőbe, vár.
Egészséges teljesőrlésű kenyérmorzsát megpirít. Férjjel teraszon beszélget. Egy kis idő múlva:
-Mi ez a szag?
-Biztos a szomszédból jön-gondolja. Tovább beszél.
Jóóóó sok idő múlva...Mi ez a szag????
Basszus. A morzsa.
Égett morzsát kidob, serpenyőt sikál, emlegeti a nagynénikéjét.
Kis idő múlva újabb morzsát pirít.
Bejön, blogot néz.
Jaaaaaaaaa, a morzsa..MÉG nem égett le, csak az alja. Gyorsan összekever,hátha nem veszik észre.
Vizet főni feltesz, gombócot gyúr a tofus masszából, fortyogó vízbe beledob.
Bambán nézi, hogyan hullanak szét a gombócok. Atomokra. Szép látvány. Hangja is van.
A massza lassan egynemű lesz, zabpelyhes, tofus tojásos levessé válik. Gusztustalan nyúlós foszlányok úsznak a felszínén. (Nem mondom meg, mire emlékeztetnek.)
Szűrőkanállal kiszed, gondolkodik. Összekeveri a félig leégett morzsával. Két rosszból még lehet egy jó- reménykedik..
Ha ügyes , ezt eladhatja reform-császármorzsának. Majd ráfogja valamelyik főzős blogra, ha nagyon vacak.
Nem jó. Égett cucc rákkeltő.
Hisztérikus röhögés szűrőkanállal a kézben, közben nyúlós tofuleves földre csepegtetése..
Holnap rizst eszünk.:o)

Most akkor van dackorszak vagy nincs?

Napok óta gondolkodom Szirkaanyu egyik bejegyzésén. Sőt. Évek óta, mert immár második gyermekemmel léptem be a "dacfázisba". Vagy van egyáltalán olyan?

Elég tekintélyes a szakirodalom ebben a témában, és a számomra legkényelmesebb válasz az, hogy igen, van dackorszak, úgy körülbelül 2-4 éves korban, amikor a bontakozó gyermeki akarat és a környezeti elvárások összeütközésbe kerülnek. Elkerülhetetlen, mert fontos és jelentős állomása ez a személyiség és gondolkodás fejlődésének.
Oké. Ez kényelmes. Aztán vannak praktikák, hogyan előzzük meg, ha meg lehet egyáltalán. Elterelés, ignorálás-semmibe vevés-, természetesen a nevelésben ritkán tiltsunk, inkább választási lehetőséget kínáljunk fel, magyarázzunk, kérjünk, megbeszéljünk, menjünk elébe a rohamoknak, okosan és rugalmasan állítsuk fel a korlátokat, legyünk türelmesek, árasszunk nyugalmat, humorral, derűvel orvosoljunk, legyünk következetesek (legszigorúbb kitétel!!) soroljam még? Oké. Tehát, ha mindezen praktikákban mi, szülők bénák vagyunk, akkor ott a hiszti. Remek.

Aztán felcsapok egy másik könyvet, szeretem, de most legszívesebben a falhoz vágnám, valószínűleg azért, mert igazat mond:
"A gyermeki dacot a védekezés egy eszközének neveztük, amellyel a kicsik nevelőik hibái ellen tiltakoznak. (köszi, ettől jobban érzem magam) Ha így nézzük, akkor a dac a töretlen akaraterő jele. Másrészt a lázhoz is hasonlítottuk, és olyan figyelmeztető jelzésnek neveztük, amely idejekorán ráirányítja a figyelmünket valamely lelki zavarra. (na, most már tényleg szorongok) Ezáltal segít abban, hogy megkereshessük az okát és megtaláljuk az ellenszerét. Ám a dacnak egy harmadik feladata is van. Felderítő eszközként szolgál a kicsik számára, amelynek segítségével bemérhetik környezetüket, felmérhetik, hogy meddig mehetnek el, hol vannak a korlátok, amelyeken belül akaraterejük kibontakozhat" (személy szerint ez a legszimpatikusabb:)

No, akkor megint oda lyukadok ki, hogy valami bibi van bennem- mert az én kicsi Abigélem márpedig hisztizik! De ne menjünk még elébe a dolgoknak, mert volt Szirka bejegyzésében egy fontos mondat, amin évek óta gondolkodom még, és az valahogy úgy szól, hogy a természeti népeknél nincs dackorszak..
Azóta gondolkodom ezen, amióta a "rosszalvó" gyereke(i)men végigpróbált összes praktika nem segített, egész egyszerűen azért nem, mert ösztönösen, zsigerileg tiltakoztak mindenféle "aludj el kicsim" program ellen. A természeti népek ezt is megoldják- együtt alszanak. Nincs szoptatási gond, éjszakai felriadás, alvásproblémás gyerek. Nincs dackorszak, mert közösségben élnek, mert a nők együtt főznek, dolgoznak, élik a mindannapjaikat, perceiket a gyerekeikkel- kommunában, együtt, egymást segítve. Mindig van valaki, aki felvidítja a bontakozó akaratú gyerkőcöt a hisztiroham előtt (ami nem is létezik, mert miért is lenne-pontos helye van mindenkinek a közösségben) , mindig van ott valaki, aki jelenlétével, lényével lelki-érzelmi támaszt nyújt az anyának. Aki persze nem agyal olyan dolgokon, hogy nem tudta megírni az e-mailjeit, hogy el kell szaladni a postára csekket befizetni, és egy hónapja ki sem mozdult már otthonról, és milyen jó lenne beülni egy moziba, megírni a régóta esedékes esszét, és mittudomén..

Most nem kritizálok. Főleg irigykedem. Mert rettentő távol kerültünk egymástól- ami az individuális fejlődésünknek ugyan jót tesz, de jót tesz-e a lelkünknek? Vagy mindenki lelkének jót tesz-e? Persze én nem tudnék kommunában élni. Nem tűrném például, ha valaki (tapasztaltabb törzsi asszonyság:) állandóan belekárogna az én (egyébként cseppet sem tökéletes) nevelésembe. Nem tudnék élni bizonyos dolgok nélkül, bár ideig-óráig élvezném és jót is tenne..mert alapvetően a legtöbb civilizációs vívmányra szerintem baromira nincs is szükségünk.

De azért együtt alszunk- bár erősen hajlok afelé, hogy elérkeztünk arra a pontra, amikor már nem szükséges, nem jó- viszont az első évben szerintem ez a legkényelmesebb és legmeghittebb mindkét félnek. Szerintem. De ez csak egy vélemény a sok közül. Szoptatok is, sokáig- amíg öröm van benne, amíg szükségesnek tartom- Abigél esetében kezdem azt érezni, hogy ebből is kezdünk kifutni.
Mi van a daccal? Egy dolgot szeretnék átvenni a természeti népektől. Vagyis tanulni tőlük. A közösség erejének hatalmasságát. Azt az itteni kényszerű magányban teljesen világosan látom, mit és mennyit segít a nehéz pillanatokban, ha OTT VAN VALAKI. Nem kell felmossa a konyhát, megfőzze az ebédet, elvigye a gyereket (bár néha jó lenne), elég, ha csak OTT van. Ha lehet hozzá beszélni, ha lehet megbeszélni, kifújni, átadni, meghallgatni.

A dacos kitörések nagy részéről tudom, hogy nagymértékben az én fáradtságomnak a következményei. Meg biztosan nevelési hibáimnak is, de nagyon igyekszem következetesnek lenni:o)
Ma figyeltem meg többedszerre Annát, amikor is Abigél próbálgatott- jóformán egész délelőtt..és jóformán egész délelőtt üvöltött..Anna pedig így hallgatta meg a kiválasztott meséjét a kedvenc könyvéből, és így volt kissé mellőzve egész délelőtt- mert nem volt rá esély sem, hogy érdemében foglalkozzam vele. Mikor Abi kiadta a napi dühadagját, akkor Anna zokogásban tört ki, és dühöngeni kezdett- tulajdonképpen ezt szerettem volna én is tenni..általa láttam meg a saját érzelmeimet is, hogy mit vált ki belőlem Abigél viselkedése.
Én ebben a pillanatban szeretnék természeti asszony lenni, kiszaladni a patakra mosni, miközben gyerkő a nagymamával babot válogat..és nem számolni háromig magamban, majd fújni egyet, végigcsinálni a napot egyedül, lefeküdni, felkelni, végigcsinálni a napot egyedül, lefeküdni, felkelni..

Persze menthetetlenül civilizált nép vagyunk..a nagy szabadságunkért viszont vérrel is áldozunk.

Idevág Vonnegut egy írása,amit most nem találok, mert éjszaka van és álmos vagyok, ezért leírom inkább az egyik jó mondását- mert humorra feltétlenül szükségük van az anyáknak:

"A világ legjobb vicce

Azt álmodtam az éjjel, hogy flanelből sütött palacsintát eszem. Amikor felébredtem, a takarómnak csak a hűlt helyét találtam!"

K.Vonnegut-A hazátlan ember

Na, jóccakát mindenkinek!

Texasi élménybeszámoló 1.

ide kattincsolj!

Aranymondások utazás közben

Anna rendreutasít

Jaj, Abigél, fejezd már be az ordítást! Úgy sikítasz, mint a római pápa!

Abigél és Anna beszélgetése

Abigél elgondolkodva üldögél. Hirtelen megszólal:
-Anya Annát boltban vette. Vásárolta Annát a boltban. Kifizette Annát.
Mire Anna:
-Jaj, Abigél, miket beszélsz! Engem Anya megszült!!
Abigél hitetlenkedve és mérgesen:
-Nem! Kifizetett!
Anna egyre határozottabban:
-Nem! Engem szült, nem vett!
Abigél dacosan:
-De! Vett!
Anna harciasan:
-Nem! Szült!

..és így tovább a végtelenségig..

Utazás a gyerekekkel

Huhh..Texas messze van..ha kitérő nélkül számoljuk, akkor kereken 18 óra az út, visszafelé beiktattunk egy kis vargabetűt is New Orleans felé, így ebből 20 lett..
Nem mondanám egyszerűnek a manókkal való utazgatást- de legalább ugyanennyire élvezetes is a dolog. Általános véleményem róla, hogy nap végére leginkább a szülők fáradnak el:o))
Mivel én nem vezetek, e nemes feladat Gáborra hárult, és szerencse, hogy vett egy navigátort (vagy mifenét, GPS-magyarul), így legalább nem tévedtünk el- lévén én teljesen értelmezhetetlennek tartom a térképeket (na jó, azért fejlődőképes vagyok)és ebben sem tudok neki érdemében segíteni. Rám hárult így a gyerekek teljeskörű szórakoztatásának feladata, ami most összevetve az eddigiekkel, meglehetősen sétagaloppnak volt mondható.
Szerencsére évről évre nőnek (mi lenne, ha nem így lenne?), okosodnak, egyre több minden köti le a figyelmüket, és újabban igazán jó cimborái lettek egymásnak- tehát nem kellett a teljes utat a két gyerekülés közé szorítva megtennem, mint eddig, hanem azért az anyósülésen is trónolhattam kedvemre.
Vittünk először is magunkkal egy remek találmányt, egy ölbe tehető, rajzolótáblát (mi mást? :)), rengeteg zsírkrétát, és a hosszú útra való tekintettel belecsempésztem néhány filctollat is (nem használjuk őket, nem szeretem, mert túl kontúrosak).
Rengeteg szebbnél szebb rajz született- no de egy idő után "uncsi" volt már rajzolgatni..kaptak a lányok egy lapot, és figyelniük kellett a madarakat odakint, aztán gyorsan lerajzolni őket..majd a piros autókat..majd a kamionokat..majd egyáltalán nem érdekelte már őket mindez..
No, akkor elő a könyvekkel..olvasás, meseköltés..bábozzunk az ujjainkkal, játsszunk el rövid mesét-te vagy a gomba, én a nyuszi..barkochbázzunk..ez volt az egyik legviccesebb rész, mert Abigél is barkochbázott velünk..járt az agyacskája, és nagyon ügyesen válaszolgatott, néha mondjuk elfelejtette, mire is gondolt, nyúlra vagy zsiráfra netalán...
Út közben kitaláltunk még valamit, Anna emlékkönyvnek nevezte el. Egy nagy füzetbe megírtuk-megrajzoltuk az utazás történetét. Anna saját rajzokkal illusztrálta a mesét, Abigél és én közösen készítettük el a képeket (majd feltöltöm őket). Amolyan Anna-Peti mintára készült mesekönyv lett belőle, csak saját rajzokkal és élményekkel ,nagyon szeretik.
No, hát ez az utazás idilli része- volt ennél kevésbé az is, de szerencsére hamar sikerült átlendíteni őket rajta. Éhesvagyokszomjasvagyokpisilnikellfáradtvagyokstb. például MINDIG van, de elég nagy naivitás lenne a részünkről úgy belevágni az utazásba gyerekekkel, hogy ezekkel nem számolunk előre..
Egyszóval jó volt, és élvezték az utat a lányok..mi is velük.
Képeket, élménybeszámolót töltök fel mihamarabb!

Hazaértünk!!!

20 órás fárasztó zötykölődés után fáradtan és éhesen hazagurultunk Texasból..kipakolás, zuhi, fogmosás, és alszom is(na jó, még bekukkantottam a blogokra:-)))..a többiek épp horkolnak:))