2008. június 4., szerda

Most akkor van dackorszak vagy nincs?

Napok óta gondolkodom Szirkaanyu egyik bejegyzésén. Sőt. Évek óta, mert immár második gyermekemmel léptem be a "dacfázisba". Vagy van egyáltalán olyan?

Elég tekintélyes a szakirodalom ebben a témában, és a számomra legkényelmesebb válasz az, hogy igen, van dackorszak, úgy körülbelül 2-4 éves korban, amikor a bontakozó gyermeki akarat és a környezeti elvárások összeütközésbe kerülnek. Elkerülhetetlen, mert fontos és jelentős állomása ez a személyiség és gondolkodás fejlődésének.
Oké. Ez kényelmes. Aztán vannak praktikák, hogyan előzzük meg, ha meg lehet egyáltalán. Elterelés, ignorálás-semmibe vevés-, természetesen a nevelésben ritkán tiltsunk, inkább választási lehetőséget kínáljunk fel, magyarázzunk, kérjünk, megbeszéljünk, menjünk elébe a rohamoknak, okosan és rugalmasan állítsuk fel a korlátokat, legyünk türelmesek, árasszunk nyugalmat, humorral, derűvel orvosoljunk, legyünk következetesek (legszigorúbb kitétel!!) soroljam még? Oké. Tehát, ha mindezen praktikákban mi, szülők bénák vagyunk, akkor ott a hiszti. Remek.

Aztán felcsapok egy másik könyvet, szeretem, de most legszívesebben a falhoz vágnám, valószínűleg azért, mert igazat mond:
"A gyermeki dacot a védekezés egy eszközének neveztük, amellyel a kicsik nevelőik hibái ellen tiltakoznak. (köszi, ettől jobban érzem magam) Ha így nézzük, akkor a dac a töretlen akaraterő jele. Másrészt a lázhoz is hasonlítottuk, és olyan figyelmeztető jelzésnek neveztük, amely idejekorán ráirányítja a figyelmünket valamely lelki zavarra. (na, most már tényleg szorongok) Ezáltal segít abban, hogy megkereshessük az okát és megtaláljuk az ellenszerét. Ám a dacnak egy harmadik feladata is van. Felderítő eszközként szolgál a kicsik számára, amelynek segítségével bemérhetik környezetüket, felmérhetik, hogy meddig mehetnek el, hol vannak a korlátok, amelyeken belül akaraterejük kibontakozhat" (személy szerint ez a legszimpatikusabb:)

No, akkor megint oda lyukadok ki, hogy valami bibi van bennem- mert az én kicsi Abigélem márpedig hisztizik! De ne menjünk még elébe a dolgoknak, mert volt Szirka bejegyzésében egy fontos mondat, amin évek óta gondolkodom még, és az valahogy úgy szól, hogy a természeti népeknél nincs dackorszak..
Azóta gondolkodom ezen, amióta a "rosszalvó" gyereke(i)men végigpróbált összes praktika nem segített, egész egyszerűen azért nem, mert ösztönösen, zsigerileg tiltakoztak mindenféle "aludj el kicsim" program ellen. A természeti népek ezt is megoldják- együtt alszanak. Nincs szoptatási gond, éjszakai felriadás, alvásproblémás gyerek. Nincs dackorszak, mert közösségben élnek, mert a nők együtt főznek, dolgoznak, élik a mindannapjaikat, perceiket a gyerekeikkel- kommunában, együtt, egymást segítve. Mindig van valaki, aki felvidítja a bontakozó akaratú gyerkőcöt a hisztiroham előtt (ami nem is létezik, mert miért is lenne-pontos helye van mindenkinek a közösségben) , mindig van ott valaki, aki jelenlétével, lényével lelki-érzelmi támaszt nyújt az anyának. Aki persze nem agyal olyan dolgokon, hogy nem tudta megírni az e-mailjeit, hogy el kell szaladni a postára csekket befizetni, és egy hónapja ki sem mozdult már otthonról, és milyen jó lenne beülni egy moziba, megírni a régóta esedékes esszét, és mittudomén..

Most nem kritizálok. Főleg irigykedem. Mert rettentő távol kerültünk egymástól- ami az individuális fejlődésünknek ugyan jót tesz, de jót tesz-e a lelkünknek? Vagy mindenki lelkének jót tesz-e? Persze én nem tudnék kommunában élni. Nem tűrném például, ha valaki (tapasztaltabb törzsi asszonyság:) állandóan belekárogna az én (egyébként cseppet sem tökéletes) nevelésembe. Nem tudnék élni bizonyos dolgok nélkül, bár ideig-óráig élvezném és jót is tenne..mert alapvetően a legtöbb civilizációs vívmányra szerintem baromira nincs is szükségünk.

De azért együtt alszunk- bár erősen hajlok afelé, hogy elérkeztünk arra a pontra, amikor már nem szükséges, nem jó- viszont az első évben szerintem ez a legkényelmesebb és legmeghittebb mindkét félnek. Szerintem. De ez csak egy vélemény a sok közül. Szoptatok is, sokáig- amíg öröm van benne, amíg szükségesnek tartom- Abigél esetében kezdem azt érezni, hogy ebből is kezdünk kifutni.
Mi van a daccal? Egy dolgot szeretnék átvenni a természeti népektől. Vagyis tanulni tőlük. A közösség erejének hatalmasságát. Azt az itteni kényszerű magányban teljesen világosan látom, mit és mennyit segít a nehéz pillanatokban, ha OTT VAN VALAKI. Nem kell felmossa a konyhát, megfőzze az ebédet, elvigye a gyereket (bár néha jó lenne), elég, ha csak OTT van. Ha lehet hozzá beszélni, ha lehet megbeszélni, kifújni, átadni, meghallgatni.

A dacos kitörések nagy részéről tudom, hogy nagymértékben az én fáradtságomnak a következményei. Meg biztosan nevelési hibáimnak is, de nagyon igyekszem következetesnek lenni:o)
Ma figyeltem meg többedszerre Annát, amikor is Abigél próbálgatott- jóformán egész délelőtt..és jóformán egész délelőtt üvöltött..Anna pedig így hallgatta meg a kiválasztott meséjét a kedvenc könyvéből, és így volt kissé mellőzve egész délelőtt- mert nem volt rá esély sem, hogy érdemében foglalkozzam vele. Mikor Abi kiadta a napi dühadagját, akkor Anna zokogásban tört ki, és dühöngeni kezdett- tulajdonképpen ezt szerettem volna én is tenni..általa láttam meg a saját érzelmeimet is, hogy mit vált ki belőlem Abigél viselkedése.
Én ebben a pillanatban szeretnék természeti asszony lenni, kiszaladni a patakra mosni, miközben gyerkő a nagymamával babot válogat..és nem számolni háromig magamban, majd fújni egyet, végigcsinálni a napot egyedül, lefeküdni, felkelni, végigcsinálni a napot egyedül, lefeküdni, felkelni..

Persze menthetetlenül civilizált nép vagyunk..a nagy szabadságunkért viszont vérrel is áldozunk.

Idevág Vonnegut egy írása,amit most nem találok, mert éjszaka van és álmos vagyok, ezért leírom inkább az egyik jó mondását- mert humorra feltétlenül szükségük van az anyáknak:

"A világ legjobb vicce

Azt álmodtam az éjjel, hogy flanelből sütött palacsintát eszem. Amikor felébredtem, a takarómnak csak a hűlt helyét találtam!"

K.Vonnegut-A hazátlan ember

Na, jóccakát mindenkinek!

8 megjegyzés:

ZuZu manó és Szilda írta...

Nem tudom hogy volt erőd ennyit írni:), én még nem bírtam végigolvasni, minden mondaton elrágódgatok. Nagyon meggragadott a legyen ott valakis rész, meg hogy nem kell hogy felmosson.Nekem van itt valaki általában amiért hálás is vagyok, csak mindig elvárja, h én mossak fel....na de mindegy, az élet ihívás, és elmélkedés, aztán jön a gyakorlet... Kitartás

Noémi írta...

Igen, az élet úgy szép, ha ÉLJÜK..többnyire mire a problémáink nagy részét kimondjuk, el is illannak, vagy megoldódnak maguktól. Régen erre volt a közösség, asszonykör, mittudomén, úgy tűnik, a mai szép új világban erre való a blog:)
A saját holdkunyhónk is lehetne:o))
Szilda, nem tudom, megkaptad-e a képeket, lehet, hogy eltömítettem a postaládádat, mert emilt már nem tudtam küldeni tegnap!!

andrea írta...

én is készülök egy "rendes" posztot írni még erről, de addig is szeretnék segítséget kérni: abból a "terjedelmes szakirodalomból" amiről beszélsz, tudnál egy pár forrást említeni?

nem arról, hogy ebben a korban bontakozik az önálló akarat, hanem hogy ennek ütköznie kell a szülői elvárásokkal (és ennek az ütközésnek a "dac", a "hiszti", a szembeszegülés stb. kell hogy a következménye legyen)

Köszönöm!

andrea írta...

jaj, bocsánat, szakirodalom alatt én mondjuk pszichológiát értek, nem ilyen nevelési tanácsadó kézikönyveket, amiben x leírja, hogy szerinte hogy van. ez is érdekes, csak engem most komolyan az izgat, hogy "tudományosan" miket mondanak. amiket mi tanulunk, abban olyan kevés van erről, ráadásul teljesen beleillik abba, amit gondolok, de nem akarok egyoldalú lenni.

Noémi írta...

Olyan hosszúra sikeredett a válaszom, hogy inkább post lesz belőle :)
Bár a bölcsek kövét nem találom..

Noémi írta...

Amikor szakirodalmat említettem, akkor főleg gyermeklélektani könyvekre gondoltam, a Mérei-Binét-re, a Cole-Cole Fejlődéslélektanára, jópár fősulis jegyzetemre, Ranschburg könyveire (mint a Szeretet, erkölcs, autonómia)..de persze jópár nevelési tanácsadó könyvre is, mint a postban említett, vagy G. Teusen-Nem akarom-jára..
Igen, egyébként nagy részük arról ír, hogy ebben a korban bontakozik ki az önálló akarat- nem kifejezetten a szembenállás áll a fókuszban.
Ugyanakkor pl. a Mérai-Binét kitér arra is, hogy a frusztrációs helyzetek agresszivitást vált(hat)nak ki, a dacreakció pedig ebből a frusztrációs feszültségből fakad. A gyerek "viselkedése olyan, mintha függetlenedni akarna".
Ez ugyan nem jelent konkrét szembenállást, de érzékelteti, hogy az önállósodás útjára lépett kisember bizonyos tekintetben elkezd leválni-és ez azt is jelenti, hogy bizonyos helyzetekben a szülői elvárástól ellentétes módon fog viselkedni.
Számomra soha nem szembenállás a gyerekeim dacossága- nem érzem azt, hogy ELLENEM irányul, sokkal inkább a helyzet ellen..és ebben sok, sok tényező játszik közre- testvérek közötti rivalizálás, külső körülmények (nem aludt eleget, angol nyelvű vendég van,elveszette a maciját, stb.) és az én belső lelkiállapotom.
Az okokat legtöbbször ismerem, vagy igyekszem megismerni, a magam pedagógiai bakijait kevésbé látom, de azt pl. tudom, hogy az én ingerültségem egyenes arányban hat a gyerekekre-tehát magyarul, ha fáradt és lestrapált vagyok és feszült, akkor aznap lesz "hiszti".
Úgy látom ezeket a kitöréseket, mint segélykéréseket- valamilyen belső konfliktusra. Kinek adná ki a sértett dühét, felindultságát, agresszivitását, ha nem nekem? És ki mástól is várhatna segítséget? (persze, nem rugdostak még meg, lehet, hogy ezért mondok ilyeneket:))
Nem hiszem, hogy a dac a szülő ELLEN irányul, sokkal inkább azt, hogy a szülő értelmezi ellene irányulónak.."ezerszer elmondom, és még csak meg sem hallja", stb.
Persze egy éles szitu ettől cseppet sem könnyebb..de most, hogy leírtam, jobb lett- a kedvem:)

andrea írta...

köszi szépen!
épp azután kérdeztelek, hogy a Cole és Cole-ban csak egy pár szavas utalást találtam, azt is egy olyan mondatban, ami arról szólt, hogy a világ más tájain ez mennyire nem így van.
A Mérei-Binétben már majdnem egy fél oldalra rúg a dackorszak tárgyalása (tudod, milyen kicsi oldalak vannak benne).
Ranschburgnak még utánanézek, belőle nagyon kiszerettem, de ha őt kell olvasni, hogy dackorszakosat olvassak, hát őt fogom :)

Noémi írta...

Valóban, ahogyan írtad, sehol sincs túl sok infó róla..ez fel sem tűnt ezidáig, hiszen a tanácsadó könyvek dugig vannak praktikákkal..az anyukák nagy része nemkülönben.
Ami nekem frusztráció, és komolyan az, hogy oké, hogy a természeti népek esetében nincs ilyen nyilvánvaló dackorszak- bár azoknak a gyerekeknek is nyilván ebben az életkorban bontakozik ki az önálló akaratuk. Ott van egy nagy hátország, család, kommuna, erős, összetartó közösség, egységes hitvilág.
Mi pedig szét vagyunk aprózódva, az anyukák egyedül vannak, nincs holdkunyhó, nincs asszonyi összefogás..az egységes hitrendszerről ne is beszéljen- ami keretet ad az életnek.
Úgy érzem, egy olyan változó korban vagyunk, amikor a nőiség-anyaság szerepe alapvetően kezd átalakulni- szétrobbant, megnőtt a régi séma, de még nincs helyette új.
Talán az újkori "dacos gyerek" probléma is egy tünete ennek a jelenségnek, persze nyilván jóval összetettebb- de mégis- szerintem összefügg.
Elkezdtem már a Piaget-kat lapozni, Freud, Jung mit mond erről???