2008. június 20., péntek

"Észérvek"

Kezd rámtörni a pánik (azaz inkább letargikus hangulat, gyászreakció) azzal kapcsolatosan, hogy nemsokára haza fogunk utazni. Mielőtt még megkérdeznétek, igen, jól megalapozott döntés volt, de azért fáj a szívem valahol- itt marad egy része örökké. Eddig legfőképpen azokat az okokat szedtük össze, hogy miért utazzunk haza.

Ma elkezdtem azon töprengeni, hányféle indokot tudok arra vonatkozóan, hogy NE utazzunk el..

1. Több, mint 3 év alatt egyszer sem sikerült kolibrit fényképeznem, holott etetőnk is van, és szépen járnak is rá a kis madárkák. Ugyan többször majd' a nyakamat törtem, míg berohantam a gépemért, amikor megláttam, hogy ott függeszkedik kis testével az etetőn, mégsem sikerült használható, esztétikus, éles, szóval sok szempontból kielégítő képet készítenem..Most tutira megyek, vettem kolibrinektárt, és ma rászerelem a tripodra a gépet, rácsavarom a nagy objektívet és várok..
Viszont ha július végéig nem sikerül lefotóznom a madárkát, maradnom kell még egy kicsit..

2. Most kezdődik a pow wow-időszak..lenyűgöző az indiántánc, a dobkör..Nem hiszem, hogy különösebb hasznunk lenne abból, hogy emlékezzünk előző életeinkre (különben nem felejtettünk volna annyit), de abban szinte biztos vagyok, hogy valaha közöm volt az indiánokhoz. Akkor viszont gyarló emberi agyammal emlékezni szeretnék, együtt élni egy kicsit ezzel a tudással..na jó, azzal is megelégszem, ha még jópár pow wow- összejövetelen részt vehetek.
Ugye, maradnom kell még egy kicsit? Csak egy-két hónap, amíg minden rezervátum és közösség eltáncolja a táncait..

3.Elkezdtek kivirulni az erdők, ahová járni szoktunk. Megteltek ismerős illatokkal, növényekkel, kibújtak rejtekükből az állatok. Annának olyan természetes, hogy naponta látunk mókust, kacsát, rengetegszer őzet, szarvast, ritkán mosómacikat..de Abigél kimarad ebből, ő csak 2 és fél évig élvezhette a szabad, szinte érintetlen természet csodáit. Ugye, maradjunk még? Csak miatta...

4. Ugyan ha hazatérünk, drasztikus megtorlást tervezek, és lesből rátámadok majd a játszótéri szemetelőkre, hintahúzogatókra..de itt élvezem a kulturált pihenés minden előnyét, a tiszta és szép játszótereket, hosszú bicikliutakat..és ha hozzávesszük, hogy felszedtem pár kilót, egy hónap biciklizés nem elég mindarra, hogy ezeket a kilókat leadjam- tehát, maradnék még pár hónapocskát...

5. Szeptemberben jönnek a lenape indiánok a Conner Prairie-re..belátható, hogy ezt nem hagyhatom ki..

6. És mondjak még fájóbbat? Vicc nélkül? Az EMBEREK, akiket is megismertem és megszerettem..Nem, nincsenek sokan, valójában nagyon kevesen vannak, de mindenki egy külön kis világ- a saját személyiségével dúsította az ittlétünket, még ha ritkán találkoztunk, akkor is.. No és miért, miért van az, hogy egyes emberekkel akkor kezdünk igazán egymásra találni, amikor menni kell? Ebben a harmadik évben alakultak igazán kapcsolatok, sőt, tavasz óta találkoztam két olyan emberrel, akik olyan gazdag belső világgal rendelkeznek, hogy nagyon fáj itthagynom őket, hiszen olyan keveset láttam még belőle..

No. De. Önsajnálatnak itt vége szakad, bármennyire kellemes is fürödni a vizében. Nem minden döntés egyértelmű és attól, hogy egy oldalra állunk, még nem biztos, hogy azzal automatikusan elvetjük a másikat. Jó volt itt. Úgy fogok elköszönni, mint az indiánok. LAH-pee k-NOWL-wich, ami annyit tesz, "bízom abban, hogy még látjuk egymást"..
Az indiánoknak ugyanis nincs szavuk a búcsúra, mert úgy tartják, túl végleges.
Bízom abban, hogy látjuk még egymást, Ámerika.

3 megjegyzés:

malyvacsiga írta...

Bizony, attól, hogy két dolog között döntünk, attól még mindkét dolognak megmaradnak az előnyei és a hátrányai is. Ezt tagadni balgaság lenne.

Érdekes, én két külöföldi életszakaszomra emlékszem, és mindkétszer a harmadik év volt az, amikor az ember végre "otthon érezte" magát, akkor is, ha tudta, hogy már csak (2) év van hátra. Addigra krisztáylosodott ki sok minden az országgal, az emberekkel kapcsolatban. (Pedig ygerek voltam, és igazából nem is annyira a "helyiekkel" volt kapcsolatom. Svédo.-ban szovjet suliba jártam, Hollandiában németbe, de akkor is.)

Úgyhogy nagyon átérzem ezt a "most ismertük csak meg egymás"-érzést.

gemelcsi írta...

Jaj de nagyon tudom, hogy miről beszélsz. Rajtam is kezd elhatalmasodni a depresszió, pedig mi három éven belül most hagyjuk el másodszor Franciaországot:))És mégis nagyon nehéz, de próbálok pozitívan hozzáállni és inkább arra koncentrálni, hogy mennyi minden jó dolog vár ránk otthon és milyen feadatok. Amik (legalábbis nekem) sokkal motiválóbbak mint amit itt élek most meg.Hiszek abban, hogy otthon is lehet tenni, sőt talán sokkal többet is mint itt, ahol már nagyon sok mindent készen kapunk.
Ezekkel a gondolatokkal talán könnyebb az elválás, de csak könnyebb és nem könnyű, mert akárhogy is van minden válsztás egy kis halál. Még főiskolás koromban olvastam Hankiss János: Hajnali három, Habfürdő című könyvét annak a gondolatai jutottak most eszembe. Természetesen a könyv Mo-on van, de ígérem amint hazaérek beírom ide neked.

Noémi írta...

Azt hiszem, az első év volt a honvágy ideje, a második a hozzászokásé-barátkozásé, a harmadikban kezdi az ember igazán otthonának érezni a helyet, ahol él. Valóban meghal egy kicsit valami bennünk, amikor búcsúzunk.
Szerintem fontos kicsit meggyászolni (persze nem a mélydepressziós állapotig), elsiratni, azt, amit elhagyni készülünk.
(valahol a szívem mélyén viszont tudom, hogy még vár itt engem valami, még vissza kell jönnöm ide..)
Az eszemmel-szívemmel pedig azt is tudom, hogy a MOSTban be kell teljesítenem mindazt, ami a feladatom- jelen esetben, hogy hazamenjek..
Melinda, nagyon hasonlóan éreztem magam itt, azaz úgy éreztem sokszor, hogy sok mindent készen kapunk, és ez ellen valahogy tiltakozott minden porcikám. Nem látom át még világosan, hol fogok megöregedni, de most vissza kell menni- ha más nem, hát azért, hogy visszajöjjünk..:)
Kicsit zavaros lettem, hajnali két óra, inkább lefekszem, majd holnap folytatom az elmélkedést..