Azt hiszem,ma nagyon időszerű volt mindaz, amit az Anyák Hetével kapcsolatosan leírtam. Ma
Tollpihe egyik bejegyzése megragadott- egy rossz napjáról írt..Kell-e ilyeneket kitenni a blogra?
Újraolvasva mindazokat, amiket írtam,a mi blogunkon minden olyan cukorhabosnak tűnik, festünk, főzünk, biciklizünk, élményeket gyűjtünk..de azért nem minden ilyen ideális, mielőtt komoly szorongásokat okoznék a gyakorló anyukáknak.
Leírom hát akkor a mai "rossz" napomat, kifújom magamból, és el is engedem.
Gábor második hete van Magyarországon, mi egyedül vagyunk. Nem ragozom, kimerítő, szusszanásnyi pihenő nélkül a manókkal, autó, kimozdulási lehetőség nélkül, minden egyes percben jelen lenni, helyt állni, megállás nélkül..szerencsére párszor találkoztunk Andiékkal, pár órára, jól esett, hogy nem voltunk egyedül, de igazság szerint már nagyon fáradt vagyok.
Ma reggel elhatároztuk, hogy enyhítünk ezen, áthívtunk egy amerikai családot, akiket a játszón ismertük meg, azaz találkoztunk már velük párszor. Előtte felkészítettem Annát és Abit, hogy angolul fog folyni a társalgás- mivel ezt ők meglehetősen nehezen tolerálják, lévén nem értik a nyelvet. (nehezen? sikítanak, olyan dolgokat tesznek amerikaiak jelenlétében, amivel tudják, hogy bosszantanak, stb.:))
No, délelőtt együtt voltunk velük, Abigél szinte folyamatosan sikított és szopott, illetőleg végig a kezemben volt. Anna nagyon ügyesen játszott a vendég kislánnyal, és nagyon igyekezett szociális lenni. Közben a telefon végeérhetetlenül csöngött, Gábor bejelentette, hogy még egy hetet maradnia kell (mondanom sem kell, hogyan hatott ez rám), jelentkezett ingatlanirodától elkezdve motorbiztosítón át mindenki, majd újabb telefon, hogy a cég mégis máskor szeretné, ha végleg hazaköltöznénk. Közben a vendégünk folyamatosan beszélt, Abigél folyamatosan sírt és szopott.
Mire elmentek, már belecsúsztunk a lányok alvásidejébe- Abigél szinte verte magát a földhöz, és Anna is oly mértékben elfáradt az egész napos háziasszonykodástól, hogy zokogásban tört ki.
Nagy nehezen elaludtak, ekkortól szinte folyamatosan csöngött újra a telefon-skype, míg ki nem kapcsoltam mindkettőt. (előtte felhívtam Andit egy kis lelki segélyért)
Összeszedtem a tornádósújtotta területre emlékeztető lakást, ettem egy kicsit, majd ébredtek a gyerekek.
Pár óra meseolvasás, narancslé-facsarás után azt hittem, talán vége a mai megpróbáltatásoknak. Néhány dologra szükségem volt a közeli boltból, elbicikliztünk odáig. Az utánfutóban szinte végig tépték a lányok egymás haját, és sikítottak, de mire odaértek, szerencsére kibékültek..A bolt előtt Abigél levette a szandálját, és elkezdett sírni, hogy nem akarja felvenni. Gondoltam, rendben, végül is meleg van, legyünk rugalmasak. Volt még ezenkívül rajta egy hatalmas póló, amely eltakarta a rövid sortját- de mivel Kisvakondos póló volt, és kedvenc, ez a tény nem túlzottan érdekelt.
A boltban elkezdődött a mizéria. Mivel a lányok természetesen nem így képzelték el a délutánt, hogy kenyeret fogunk venni..és egyébként is..tologassuk bele a bevásárlókocsit a mélyhűtőpult előtt álló bácsi farába..és ezt kérek, azt kérek, vegyél fel, nem így, nem úgy,szopizni akarok ...közben igyekeztem bevásárolni, és nem elfelejteni, miért is jöttünk ide...Végül "lekenyereztem" őket két töret olasz kenyérrel, és egész rendben zajlott minden...egészen addig...amíg Abigél dobálni nem kezdte a kenyeret..majd újabbat és újabbat kért..próbáltam szelíden elmagyarázni neki, hogy ez így nem igazán megy..de egyre jobban behergelte magát- és előadta a szokásos "nagyhisztit", mikor is a földön pörög, és üvölt (teszi mindezt úgy, mintha legalábbis ölnék).
Ilyenkor több megoldás lehetséges. Ha azonnal kiemelem a helyzetből, akkor talán abbamarad a hiszti, de ez nagyon ritka. Itt erre nem igazán volt esély. Be szokott még jönni, az "elmentünk, gyere utánunk", közben úgy tenni, mintha nem is figyelnék- általában 5 perc alatt megunja a sírást, és mosolyogva feláll. Két soron keresztül üvöltött, én közben előrementem , és a szemem sarkából figyeltem, közben úgy tettem, mintha ruhát válogatnék. Természetesen egyre több szem szegeződött ránk.
Ekkor odalépett hozzánk egy hölgy, és minősíthetetlen hangnemben kezdett el üvölteni velem, mire a Target szinte összes vásárlója odabámult. Hogy mit képzelek én, nem foglalkozom a gyerekemmel, aki rendesen fel sincs öltöztetve, hiszen sem nadrágja, sem cipő a lábán, micsoda gondatlan anya vagyok, aki előre rohan, miközben a gyereke utána sír, én pedig nyugodtan válogatom a ruhákat, mit képzelek magamról, hogy a magam önzése miatt mások nem tudnak nyugodtan vásárolni, én utolsó, rohadék, szemét, felháborító nőszemély..
Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint egy kamasz, akit lehordanak valami olyan dologért, amit nem követett el, és esetlenül áll, és már maga is elhiszi, hogy igen, ő valóban mindaz, amit rátestáltak..és közben végigfutott rajtam, hogy valóban, hány millió pedagógiai hibát követhetek el a nevelésem során, és lehet, hogy ez is azok közé tartozott, és valóban, mit is képzelek én magamról..majd az elképedt tömeg láttán arra gondoltam, talán még a rendőrséget is rámszabadítják gondatlanság vétke miatt..aztán a még mindig ordító nőre, aki folyamatosan azt ismételgette, hogy még cipő sincs a gyereken...
Csendesen csak annyit mondtam, hogy "Asszonyom, Önnek sejtelme sincs arról, hogy én ki vagyok", megfogtam a gyereket- aki miután elérte célját (felvettem), szélesen mosolyogni kezdett, kirobogtam a boltból.
Út közben arra gondoltam, vajon tudja-e ez a hölgy, mit tett velem ezen a délutánon? Tudja-e, hogy 4 és fél éve szoptatok, és nem alszom, hogy egyedül vagyok a gyerekekkel, hogy a nap minden pillanatában óvom őket és féltem, hogy soha nem hagytam sírni őket, hogy "megtanuljanak" aludni, hogy rövidke éltük során még soha nem hagytam őket magukra 2-3 óránál több időre (és ezeket az alkalmakat is könnyű megszámolni)...számos hibát elkövetek, mert emberből vagyok..számos esetben cselekedtem rosszul, voltam türelmetlen, borultam ki, kiabáltam már velük néha kicsiségek miatt..ez igaz..
Aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy mint mindennek, ennek is van egyfajta üzenete..leginkább az, hogy lélegezz..könnyedén..nem baj, ha táncolnak a fejeden, nem baj, ha a napod minden perce telített és önmagadra soha sincs időd, leszámítva az éjszakákat..tedd mindezt könnyedséggel, hiszen ez a dolgod most és valójában élvezed..és ha egy pillanatra is meg akarsz erről feledkezni, majd megteszik mások, hogy emlékeztessenek rá :)..és valójában jó így, ahogy van..hiszen ettől vagy boldog, ettől vagy teljes, akkor is, ha néha a fejed vered a falba, akkor is, ha néha közel állsz ahhoz, hogy feladod.
Jól kibőgtem magam, aztán megölelgettek, és természetesen a nap folyamán már nem volt több vita..és jó is így..vége van, holnap új nap, új kihívás, új élet :)
